Színmodellek

Amit akkor még nem tudtam, hogy ez a három alapszín csak akkor alkalmazható, ha folyékony színeket kevernek össze, vagy nem átlátszatlan színeket használnak. Amikor később ugyanezzel a három alapszínnel (piros, zöld és kék) találkoztam a TV-k és képernyők használatakor, azt hittem, hogy hibát követtek el, és annak sárga helyett zöldnek kellett volna lennie. Összeomlott a világképem. Később azonban megismerkedtem a cián, bíborvörös és sárga nyomtatási alapszínekkel, és rájöttem, hogy az iskolában tanultakon kívül más alapszínek is léteznek.

Ha már az iskolát említettem: Talán Ön is emlékszik még a színkerékre (Itten után), amelyet az iskolában a különböző festékekkel ki kellett festeni. Számomra nagyon tanulságos volt a színkerék kifestése. Először olcsóbb, később pedig egy drágább festékkészletet használtam. Míg a drágább festékkészlet esetén a színek a várakozásoknak megfelelően keveredtek, az olcsó készlet használatakor még az egyszerű kevert színek is fanyarnak tűntek. Vagyis az utóbbi rendkívül szűk színtérrel rendelkezett. Hasonlóképpen a számítógépes képernyőkhöz: Sajnos az olcsóbb készülékek gyakran nem jelenítik meg olyan tisztán a színeket, mint a drágább típusok.

A három alapszín, vagyis a sárga, a piros és a kék ma már leginkább csak az ecsettel dolgozó festők számára hasznos. A fotósok számára vagy a számítógép használatakor azonban nincs gyakorlati jelentőségük. Csak azért említettem, hogy világossá tegyem: az RGB rövidítés G betűje a zöld színre (angolul „Green”) utal.

A televíziók, számítógépes képernyők, fotólaboratóriumok, fotónyomtatók, digitális kamerák és így a digitális fényképezők alapszínei a piros, a zöld és a kék, azaz RGB. Szín nélkül a háttér fekete, mint egy kikapcsolt televízió. A fényképezőgép nagyon hasonló módon működik: Ha nem éri fény a fényképezőgép érzékelőjét, a kép fekete marad. Az alapszínek összekeverednek az összes többi színnel, és amikor minden szín teljes mértékben eléri az érzékelőt, a kép fehér lesz.

Ahol a kép a fénysugarak egyesüléséből születik meg, ott az RGB-t használják. Minél több fénysugár egyesül, annál fényesebb a kép, vagyis annál több szín közelíti meg a fehéret. Ezt nevezzük „additív színkeverésnek”. Az YRB-t és a CMYK-t színes papíron (vagy egyéb anyagon) használják. Minél több színt adunk hozzá, annál sötétebb a színkeverés eredménye, vagyis annál több szín közelíti meg a feketét. Ezt nevezzük „szubtraktív színkeverésnek”.

A színes nyomtatók és a nagy nyomdagépek a cián (C), a bíborvörös (M), a sárga (Y) és a fekete (K) alapszínekkel keverik ki az összes többi színt. A festéssel ellentétben a vegyes színek a nyomtatás előtt érintetlenek maradnak, és az alapszínek nagyon kis pontjait helyezik el egymás mellé és fölé, amelyek azután a kívánt szín benyomását keltik. A fekete színt negyedik színként használják, mert ciánból, bíborvörösből és sárgából nem keverhető ki tiszta fekete (mellesleg az iskolai festékkészletem sárga, piros és kék színeiből sem).

Normál esetben egy fotósnak kevés köze van a CMYK modell színtereihez, hacsak nem ofszetnyomtató cégeknek készít elő képadatokat. A CMYK leginkább a grafikusok számára ideális. Még a fotónyomtatók esetében is elvárás az RGB szerinti nyomtatási adatok használata, hogy azokat aztán átalakítsák a saját nyomtatási tintáiknak megfelelően, különösen, ha ennél a négy alapszínnél többet is használnak. A digitális fotókat feldolgozó laboratóriumok szintén RGB-vel dolgoznak, nem pedig a CMYK-val.

Egy alkalommal egy grafikus művész feldolgozta a képeimet művészi képeslapokhoz, amelyeket aztán kiváló minőségű fotónyomtatóval nyomtattak ki. Elkövette azonban azt a hibát, hogy CMYK formátumba alakította a képeket, amint az az ofszet nyomtatásnál szokás. Sajnos a nyomatok később egyhangú színűek voltak, a CMYK-ra történő áttérés és a nyomtató illesztőprogramja általi, RGB-alapú további feldolgozás közben a fényképek minősége meglehetősen leromlott.

Mivel a fotónyomtatók és a képalkotó eszközök RGB színteret használnak, nem mennék bele részletesebben a CMYK színterek tárgyalásába. A CMYK színterekkel kapcsolatos további információkért érdemes a szakirodalmat forgatniuk a grafikusoknak, például Markus Wäger „Grafika és tervezés” című könyvét.

Ha előkészíti az adatokat a nyomtatáshoz, a monitor vásárlásakor ügyeljen arra, hogy az a CMYK ISO Coated profil színterének a lehető legnagyobb részét lefedje, amint azt például az EIZO ColorEdge sorozat monitorjai teszik. Mert csak akkor tudja megbízhatóan kiértékelni azokat, ha a képernyőn színek jelennek meg.

Az, hogy a CMYK milyen kevéssé elterjedt a fotósok körében, abból is kitűnik, hogy a fotósok általában csak CMYK színmodellről beszélnek, de sohasem egy konkrét színtérről, mint például bevonatos papírok szokásos CMYK színterének számító „CMYK ISO Coated v2” színtérről.

A szokásos színmodelleken kívül tucatnyi egyéb matematikai módszer is létezik a színtér leírására. Mindegyiknek megvan a maga alkalmazási területe, amelyre azt megalkották. A képfeldolgozók egy része a Lab színtérre esküszik. De ez egy különleges téma, amely meghaladja a könyv kereteit. Másrészről ezeket a színmodelleket nem tartom lényegesnek a fotósok szempontjából.

Mivel a könyv későbbi részében majd a Lab színtér segítségével érzékeltetem az sRGB és az Adobe RGB színterek közötti különbségeket, most röviden bemutatnám azt. A Lab három alapértéken alapul: Az „L” a fényerőt jelöli, az „a” és a „b” pedig két tetszőleges (pirostól zöldig és sárgától kékig terjedő) színtengelyt. Az egyes színeket az „a” és „b” érték kombinációjával lehet ábrázolni, a fényerő pedig az „L” használatával módosítható. Ha az „L” értékét 50%-ra állítom, akkor az összes színt 50%-os fényerővel jeleníthetem meg. Azonban sem a nyomtatás, sem a képernyő nem tudja megjeleníteni az összes, Lab által elméletileg tartalmazott színt. A sarkokban nagy területek jelennek meg egységes árnyalatban, melyek elméletileg mind színátmenetek lennének.